Idézetek Komiszár János festészetéről



" Festészetének kifejezési módját a természetelvű ábrázolásban találta meg, ami végül is meghatározza a művészi karakterét, melynek kifejező ereje a természetadta látványból táplálkozik."
Dr. Lenkey István művészettörténész. 1989.

"Találkozunk a tájjal, a képekkel - ezt a találkozást készíti elő a festő..."
Vitéz Ferenc költő HB Napló 1992.

"A neki adott talentumokat a legteljesebb mértékig ki akarja bontakoztatni, s létét a rajztanári hivatás mellett a képzőművészet művelésével kívánja teljessé tenni."
Székelyhídi Ágoston művészeti író, Gábor Galéria 1994.

"....képein a világnak egy csodálatos részét ismertem meg"
Dr. Bacsóka Pál helynök, Máriapócsi Galéria 1994.

"Színvilága impresszionisztikus, plein-air jellegű.Visszatérő témája a szülőhely, Máriapócs. Utcáit, házait, templomát ismételten felidézi, ilyenkor mintha egy varázspálca suhintásra újra otthon lehetne."
Dr. Makai Erzsébet kult.tanácsos, Ybl Galéria 1994.

"Kis tömeg gyülekezik a városi Galériában, tárlat megnyitó. A festő alázatosan bölcs, tartásos tisztelettel meghajol az őt figyelő, méricskélő emberek előtt. Otthon van itthon és élvezettel lubickol a biztató-szerető tekintetek hullámzó tengerén. Festményei már többet tudnak a világról, mint ő az alkotó, akit kiválasztottak."
Buzogány Béla színművész, Máriapócs, 1995.

"Nem a közvetlen élményt festi, hanem az élmény hangulatát, látványát sűrítve tárja elénk, a pein-air már-már vibráló ízzásával. A látványhoz elsősorban a színek felől közeledik. Legnagyobb erőssége a szín."
Dr. Tóth Ervin műv.tört. HB Napló,1995.

"Tiszta színeket kever ki palettáján, fényekkel szövi át festményeit. Nála élnek a színek és ettől élnek a festményei is."
Tóth-Máthé Miklós író, Szabadhajdú, 1996.

"A belső harmónia, derű éppúgy megjelenik a festményeken, amint lehet a megszemélyesült táj komor, a lélek háborgását kifejező, a maga feszült színvillódzásaival, formai változatosságával. Önlelkéből kivetített tájképek tehát ezek."
Arany Lajos művészeti író, HB Napló,1996.


"Akvarelljeiben is őrzi az olajképek színben, kompozícióban és hangulatban megjelent erényeit....- technikai biztonsága már alkalmat teremt a könnyedségre, ezáltal a játékosságra, s a formaiakon túl a színek és a foltok játékára is épít az alkotó."
Vitéz Ferenc költő, HB Napló 1997.

"Egyik kritikusa azt írta Komiszár Jánosról, hogy a képein az uralkodó elem a szín. Valóban, ezek a színek sokféle formában, széles skálán jelennek meg. Bennem azt a benyomást keltették a színek, hogy úgy csengenek, mint üvegpoharak zenéje. Mégsem a színeket tartom elsődlegesnek, hanem egy másik vizuális nyelvi elemet, ami talán a színnél is fontosabb az ő képein és uralkodó jellegű, ez pedig a fény. A fények hatják át mindenekelőtt ezeket a színeket, teszik egységessé önmagukban is képeit. Egy nagyon egységes, tiszta látásmódot produkál. Semmi zavaró körülmény nincs. Az ő igazi belső képének kivetülései ezek az alkotások, tehát mintegy más oldalról az ő belső világát látjuk itt kivetítve, megtestesülve, keretek közé állítva."
Dr. Éles Csaba, műkritikus, 1999.

"Komiszár János képeinek mozgalmassága, illetve feszültsége mint a visszafojtott vágy, olyan erővel tör elő a művészi akarat révén a mélyből. A piros, a kék, a sárga és a barna különböző árnyalatai jelennek meg a vásznon. A merész kompozíciók, az erőteljes kinyilatkoztatás az érzelmi kompromisszumok szétáradása rejlik az alkotások mindegyikében."
Bögre Zoltán újságíró, 2003.

"Komiszár János a színek varázslatában él. Festészeti témája maga az életöröm, a dübörgő vitalitás, a színek ragyogása, melyet lobbanékony ecsetvonásokkal, hozzáértéssel és nagy művészi örömmel tesz a kép felületeire. Művészi érzékenysége megértette, hogy maga a szín közvetítő ereje és melegsége híd lehet a művész lelke és a közönség felvevő képessége között. Ez az emberszerető magatartás jelen van minden képén. Miként a temperamentumon keresztül áradó életerő, úgy tobzódnak a színei a képein a nagy lendülettel feltett zöldes okkereken, kékeken keresztül, mely erő a lelki kényszer mélységéből jön, ahol a színek és formák válaszolnak egymásnak, ahol új formák születnek és halnak meg, mintha maga az alkotás lendületes folyamata a szemünk előtt játszódna le."
Jakabovits Miklós festőművész 2009.

"Komiszár János Debrecen-olvasatában kedvesek az épületek, az emberek, az alkotó ismeri a genius locit, a hely történelmét. S nemcsak szereti a cívis géniuszt, hanem érti is, érzi is, éli is, építi is. A lavírozott tustechnikával készült lapokon megfog a megörökítések-kifejezések atmoszférája. Ha írna valaki egy szép, mai, igazi debreceni történetet, el tudnám képzelni, hogy ezek a szelíd melankóliát árasztó grafikák illusztrálják. Mert miközben a rajzokat nézegetem, Krúdy-hangulatot érzek, gordonkaszót hallok."
Erdei Sándor újságíró 2009.


Néhány feljegyzés Komiszár János művészi világáról

Egyszerre könnyűnek látszó és nehéz dolga van annak, aki meg kívánja rajzolni Komiszár János portréját. Könnyű, mert igen sokrétű, sokszínű, széles érdeklődési körű egyéniséget kell bemutatni, s nehéz is - éppen a szerteágazó tevékenységi körből kifolyólag. Komiszár János a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagjaként, hivatásos festőművészként sem mondott le művészpedagógusi vállalásairól, évtizedeken keresztül nagy szerepet tulajdonított a művészeti oktatásnak, a diákok vizuális nevelésének, ahhoz a tárgyi és környezeti feltételek megteremtésének. - Tanított a Medgyessy Ferenc művészeti gimnáziumban, 1990-től a mai napig gondozza a debreceni Brassai Galéria kiállításait, ahol közoktatási intézményben gyakorlatilag egyedülálló, állandó kazettás pannó tárlatot rendezett. Ebből a szerepéből adódóan is számos művésszel tart élő kapcsolatot, de művészetszervező tevékenysége egy másik vállalása kapcsán ugyancsak sokat kamatozott: rádióbeszélgetéseiből szerkesztve négy, művészinterjúkat és művészeti portrékat tartalmazó Paraván-kötete jelent meg, ötödik, mintegy szintéziskönyve Színes Paletta címmel 2004-ben látott napvilágot. Mindegyik kiadványa hiánypótló, dokumentum értéküknél fogva is nagy segítséget nyújtva az ezredforduló művészeti életét majdan feldolgozni kívánó műtörténészeknek is. Tagja több művésztelepnek, s nem feledkezik meg közben útra bocsátó közösségéről sem: a máriapócsi művészeti élet fellendítésén ugyancsak fáradozik - a városban állandó kiállítása tekinthető meg. Sűrűn jelentkezik új anyagaival a közönség előtt, hiszen életeleme az alkotás. S talán e rövid felsorolás elején kellett volna említenem a 2001-ben kapott elismerését: Komiszár János nemcsak Debrecen város Kiváló Pedagógusa lett, de alkotómővészetéért Holló László-díjjal tüntették ki, 2004-ben pedig Boromisza Tibor-díjat kapott. Művészeti anyagaival rendszeresen jelen van az országos közoktatási szakmai konferenciákon, s nem csupán a rendezvény résztvevői, hanem tulajdonképpen annak támogatói között is sorolhatnánk a nevét. Nemcsak kiállításai és felajánlásai fémjelzik részvételét és támogatását, hanem műveinek reprodukciói időről-időre megjelentek a konferenciaanyagokat közrebocsátó szakmai kötetekben. Köztük számos debreceni témájú alkotását - olaj és akvarell festményt, lavírozott tusrajzot - fedezhettünk fel. A cívisváros anzixei, épületábrázolásai, Debrecen hangulatának és szellemiségének művészi dokumentumai arról tanúskodnak, hogy Komiszár János nagy szeretettel és érzékenységgel fordul a város lelke felé. Ha nem is itt született, munkásságának korszakai itt teljesedtek ki, s méltón tarthat számot arra a minősítésre, hogy ma már őt is számon tarthatjuk Debrecen arcának legjelentősebb formálói között.

Esztétikai érdeklődésünk abban a kérdésben is megfogalmazódhat, hogy milyen eszme érzéki láttatása figyelhető meg művészetében. Láthatóan a természeti szépből indul ki - amennyiben tájképet fest olajjal vagy akvarellel, hagyományos tájasszociációkat vagy csendéletet; a látható környezetből indul el, annak felismerhető tárgyi motívumait is alkalmazva. De nála szintén bebizonyosodik, hogy a művészi szép alapvetően különbözik a természeti, a látható tárgyi széptől. Komiszár János szellemi és lelki intelligenciát feltételezően alakítja egyben a befogadói ízlést is. Közel hozza alkotása révén a természeti avagy a tárgyi, az épített környezeti szépet, de át is alakítja azt. Festményeinek úgynevezett tartalma elválaszthatatlan attól a módtól, ahogyan közvetíti azt a bizonyos tartalmat. A természeti formák, az épített alakzatok, a belakott térstruktúrák szellemi és lelki képződményekké válnak, az eszme, ami itt a gyönyörködtetésben, valamint az emberi minták felhasználásával az érzelmek és indulatok képi kifejezésében ölt testet, a látható világon túl az érzékfelettit közvetíti. Ez a fajta érzékfelettiség, bár absztrakciót, elvonatkoztatást kíván, Komiszár János mégis meg tudja őrizni nemcsak a természet, hanem a város eredeti karakterét is a kompozícióban. Vallja, hogy az alkotás nemcsak a szépség, a harmónia szigete, de olyan világnézet is, amely sajátos életfilozófián alapszik. Ez pedig a külső látvány és a belsővé tett élmény találkoztatásából adódik, az élmény átszűrtségét is fontosnak tartva, miközben nemcsak érzékeny, de érzékletes kifejezésmóddal közvetít. Ebben az interpretációban nem alkalmazza a divatos elidegenítő eszközöket, absztrakciói megőrzik tehát a természeti vagy városkörnyezeti látvány jellemét, karakterét. Képeit megtekintve ugyanakkor már nemcsak az inspiráló, a festőszándékot útra indító eredeti látvánnyal találkozunk, hanem tulajdonképpen a festőművész belső természetének kivetítéseit is látjuk. Azt is e mellett, hogy a természet folyamatos változása, évszakos körforgása hogyan befolyásolhatja az ember lélekállapotát.

Komiszár János városképei arra a sajátosságra hívják fel a figyelmet, hogy a kollektív életterek szintén meghatározzák az egyéni hangulatot, kisebb vagy nagyobb mértékben árnyalják az ember mindennapi viselkedését. Ama épített és hétköznapi gesztusainkkal belakott tér, ahol élünk, ahol járunk, illetve az a mód, ahogyan élünk, ahogyan érzünk, és ahogy a külvilág számára mutatott szokásrendünk alakul, szoros összefüggésben van egymással. Az embernek van egy kialakult életvitele, világnézete, érzelmi és gondolati világa, amely külső és belső megnyilvánulásaiban egyaránt tükröződik. Minden környezetben megőrzi alapsajátosságait, de minden új környezeti világban attól függően is árnyalódik ez a lelki struktúra, amilyen erővel hatni tud az emberre az új környezet. Természetesen ezeknek az újabb hatásoknak a minősége attól is függ, hogy milyen intenzitással éli mindennapjait az a bizonyos város, milyen ereje van például a hagyományainak, a történelmi múltjának, a kialakult életformájának, a szellemi örökségének. Ez az erő jól tükröződik az épületeken, a térformákban, az utcarészletekben, abban, ahogyan az ott élő emberek az utcán, a közösségi tereken viselkednek, abban, hogy milyen szoros kapcsolatot mutat fel egymással a mindennapi környezetük és a mindennapi életük. Hogy csak a városoknál maradjunk: kicsit másképpen viselkedik az ember Debrecenben vagy Sopronban, másként Párizsban és Velencében, Prágában vagy Szentpéterváron. A város úgynevezett lelke mindenütt más és más térformákat ölt, ezért ezeknek a formáknak a képi, művészeti megragadása végső soron egy áttételes, kollektív pszichológiai elemzés alapjául is szolgálhat. S nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a profán és szakrális tereknek, épületeknek szimbolikus jelentése is van. Minden város véges tér, és mindenhol törekszik a közösség arra, hogy kialakítsa a maga "szent" helyeit. A művész nagy érzékenységgel bukkan rá Debrecenben is ezekre a szakrális középpontokra, az "imago mundi", az egyetemes világ képére formált téri és épületi centrumokra.

S nemcsak a közösség által választott jelképes tereket örökíti meg azzal a belső átéléssel, amely karakteres arcot is ad egyben az épületnek, a térnek, hanem kiválasztja saját szimbolikus tereit is. A Debrecen egyik szimbólumának nevezhető Református Nagytemplom fő-, illetve kiegészítő motívum formájában is jelen van. A művész több kompozícióban mutatja be a Kossuth teret, az Aranybika Szállót, felfedezzük a Szent Anna székesegyházat, a Déri Múzeumot, szimbolikus üzenetűek Komiszár János tornyai és kupolái. S ugyancsak szinte kikerülhetetlen motívum a főnix-jelkép ábrázolása. A "Napba öltözött", a tűzből főnixmadárként mindig újjászületni képes város saját lelkiségének meghatározója az állandóság és a folytonos újjászületés kettőssége. Ennek képi auráját közvetíti a művész az életképekkel is rokonságot tartó ábrázolásain, habár nem konkrétan azonosítható emberi szituációkat jelent meg, nem a zsáner karaktere lesz a domináns elem, hanem egy hétköznapi hangulat áttételes közvetítését látjuk a kompozíción. Ebben a fent jelzett motívumkörben a várostér részben ki is tágul, hiszen a város sem szigetelődik el szélesebb földrajzi és lelki-szellemi, történelmi környezetétől. Debrecen esetében a környező városok közül például Hajdúböszörmény jelenik meg, illetve a földrajzi szimbólumok sorában a Hortobágy. S nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a választott város, a mindennapi élettér mellett a szülőváros, Máriapócs is megidéződik a képeken.

Komiszár János egyrészt magáévá teszi a külső élményt, de a valóság kiválasztásánál már saját szubjektivitása munkál. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, mit tart ő maga szépnek, mi az, amivel üzenni tud, mit emel befogadói élményforrássá is. Saját etikai, esztétikai, filozófiai normái ebben a vonatkozásban ugyancsak meghatározók. Érzékenység és vitalitás talált termékeny összhangra a művész életében, és ez tükröződik művészetében is, melynek főbb karakterjegyei az akvarelleken, a tusgrafikákon is nyilvánvalóan nyomon követhetők. Festészeti és grafikai, vagy mondjuk úgy: színbeli, tónusbeli és vonalérzékenysége egyaránt megfigyelhető. Komiszár János meggyőz bennünket arról: ha ritmusaiban, kompozíciójában, a tömegek és a vonalak habitusában, kapcsolatrendszerében vannak is meghatározó grafikai jellemvonások, egyértelműen festészeti karaktert ölt keze alatt az anyag, s ez nem is lehet másként, hiszen minden ízében festőművész a bemutatkozó alkotó. Korábbi illusztrációiban szintén ez az egyszerre grafikai és festői szemlélet volt megfigyelhető. Az egy-egy verseskötethez vagy kisprózai munkához készített templom- és más épületi vagy környezetábrázolások arról tanúskodtak, hogy az adott térhez és az általa indukált lelki környezethez kapcsolódó, az írásban is megnyilvánuló élmény a vonalak és tömegek, a foltok és hiányok drámaiságában ugyanúgy megjelent, mint a vonalértékek és lavírozott árnyalatok egymásra rímelő játékosságában.

Érzékenységről és vitalitásról beszéltem, de meg lehet ezt a jellemvonást úgy is közelíteni, hogy impressziót és expresszivitást mondunk. Az impresszió jelent benyomást - lelki, hangulati tehát a gyökere -, az expresszió pedig a kifejezés erejét hordozza, ami a szimbólumokból és az indulatiságból egyaránt eredeztethető. Megközelíthetjük azonban Komiszár János festészetét a bemutatott motívumok oldaláról is, tehát afelől: hogyan, milyen eszközökkel jeleníti meg a környezetet. Ha érzékenységre és vitalitásra utaltam fentebb, röviden foglalva össze jellemző jegyeit, itt azt mondhatom: a művész az élő világot festi úgy annak tárgyi, mint természeti-környezeti megvalósulásaiban. De abban az értelemben teszi ezt, ahogyan a virágcsendélet is akkor jó, ha a csend, a virág életét mutatja be, s egyaránt túlmutat csenden és virágon, akár az épített világ is úgy jelenik meg Komiszár Jánosnál, hogy az valóban élő organizmus, működő, mindenütt titkokat, elevenséget, gazdagságot mutató világ lesz. Lüktetése van, ritmusa van, élete van az ábrázolt környezetnek. Mindehhez nagymértékben hozzájárul a látvány úgynevezett szubjektivizálódása. De hogyan értsük ezt a kifejezést? A festészet történetének alakulásában is nyomon követhető ez a folyamat. A 19. századi tájfestészetben előbb egyfajta panteista örökséget vallottak magukénak az alkotók: Az ember a természeti táj grandiózus egységét szemlélve, ráébredt saját parányságára, s a környezetben egyfajta világlélek megnyilvánulását látta. Ezt az a szakasz követte, amikor a környezet a lélekállapot kifejezőjévé vált. A festő a bensőséges megfigyelés során az ellesett apró titkokat lírai hangulattal vonta be, majd az impresszionizmus egy látszólag objektívebb, optikai képet kívánt adni, a színértékekre, a fényviszonyokra helyezve nagy hangsúlyt. Az impresszió itt érzékelést jelentett, de benyomást is jelent, amiről Fülep Lajos művészettörténész joggal írhatta: "Amikor azt mondom: benyomás, akkor egész határozott valamit neveztem meg, mert már nem akármelyik és akármilyen természetről beszélek, hanem pontosan arról, amely semmi más, csak az én benyomásom, érzékletem, optikai látszatom. (...) A természet az én benyomásom, és ez már világnézet is." A művész és a természet, az alkotó és a megjelenített környezet teljes eggyé válása következett be az expresszionista korszakban, teljesen ellentmondva a romantikus panteista attitűdnek: a művész nem beleérzi magát a mindenséget jelképező természetbe, hanem magába szívja és szuverén módon átformálja a természeti képet azzal, hogy belevetíti szubjektív lelkivilágát, és ezzel a saját képére formálja át a látható világot. Komiszár János művészetében ez utóbbi viselkedésmód jelei fedezhetők fel, így képei már nem csupán esztétikai, de egzisztenciális érvényűek is, nemcsak esztétikai, hanem etikai üzenetük is van. A művésznek a műben visszatükröződő kedélyét ugyanúgy érzékelhetjük, mint az épületek vagy városrészletek által tükrözött szellemiséget. Önmagát és saját bensőjének kisugárzásait fedezzük fel a képeken.

E fenti vonást alapul véve közelíthetjük az ilyen kifejezésű világot például a zeneiség felől. A zene és a líra közötti kapcsolatok talán nyilvánvalóbbak, alkalmasnak találom azonban Komiszár János műveit is arra, hogy rávilágítsanak a zene és a kép rokonságára. Figyeljünk itt ismételten a ritmusokra, a kompozícióra, a fény markáns jelenléte révén a képi akkordokra, az akvarell vagy a tus eszközeivel szintén érzékenyen kifejezhető árnyalatok viszonylataiban a zenéhez hasonló harmóniarendszer megnyilvánulására. Komiszár János műveire sem az a jellemző, hogy elkészültük előtt modellálta azaz: a fény-árnyék segítségével plasztikailag formálta volna a tárgyát, hanem zenei kifejezéssel élve modulációt hajtott végre. A művész mint alany s a környezet mint tárgy között teljes az összhang, s ez teszi teljes hatásúvá azt a képességet, hogy az alkotó észrevegyen maga körül minden finomságot és sziporkát, pontosabban: hogy a benső finomságai, sziporkái keressenek maguknak akkordokat a környezetben. Ott van tehát az érzékenység és a vitalitás termékeny kettőse. De ennek a ténynek nemcsak a rögzítése a fontos, hanem ez az üzenete is az alkotásnak. Bár a természetnek, a tájnak, a környezetnek, az épített motívumoknak nincsen úgymond direkt lelkiállapota, vidámságát, örömeit, jó kedélyét, gazdagságát, nyugalmát és titokkal teli izgatottságát azonnal felfedezzük, ha előbb magunkat is azzá tesszük: érzékennyé és erővel telivé, értéket féltően is örömössé, mint amilyenné Komiszár János teremti a képeit.

Vitéz Ferenc (PhD)
főiskolai docens,
költő, művészeti író